2023. Február 15.Isten hívott el, úgyhogy ne próbálj másvalaki lenni!
Valahogy soha nem találtam a helyem.
Mindig is jól megtermett voltam. Harmadikos koromban már magasabb voltam a tanáromnál, és valószínűleg súlyosabb is. Más tekintetben is kitűntem. Vegyes rasszú gyerek voltam egy főként fehérek lakta környéken. Barátaimtól eltérően segélyből élő családban nőttem fel.
Igaz, hogy Smith a vezetéknevem, de egy spanyol ajkú gyülekezetben tértem meg. Egy kétnyelvű gyülekezet pásztora lettem, még mielőtt mindkét nyelvet folyékonyan beszéltem volna. Misszionáriusként szolgáltam egy olyan országban, ahol vagy harminc centivel magasabb és legalább negyven kilóval több voltam szinte mindenkinél.
Ma pedig az Assemblies of God amerikai pünkösdi felekezet egyik spanyol ajkú körzetének titkár-pénztárosaként szolgálok – és a vezetéknevem továbbra is Smith.
Folytathatnám még, de csak azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy tudom, milyen érzés az, amikor nem találjuk a helyünket. Aki szolgálatban áll, az valószínűleg azonosulni tud ezzel valamilyen szinten. Te talán azért érezted magad kívülállónak, mert újonnan megválasztott vezető voltál egy ismeretlen városban. Lehet, hogy alkalmatlannak érezted magad a szerepedre, vagy fenyegetőnek érezted mások sikerességét.
Valamilyen oknál fogva nem érezted jól magad a bőrödben. Úgy érezted, a tőled telhető legjobb sem elég jó. Esetleg még az is felmerült benned, biztosan nem tévedett-e Isten, amikor elhívott.
Nézőpontváltás
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor Isten segített, hogy meglássam az igazságot arra nézve, hogy egyedi elhívása az én egyedi önmagamra vonatkozik. Már évek óta szolgáltam segédpásztorként, amikor a pásztorunk halálát követően megválasztottak a gyülekezet vezetőjének.
Néhai pásztorunk volt a gyülekezet alapítója, amelyet aztán több mint harminc évig vezetett. Ő kétnyelvű volt, én nem. Sokévi tapasztalattal rendelkezett abban a közösségben, míg én nem. Elismert vezető és nagyszerű igehirdető volt, én pedig egyik sem. Úgy éreztem, alkalmatlan vagyok a feladatra.
Bementem a gyülekezeti terembe imádkozni és Bibliát olvasni. Fellapoztam az ismerős történetet az 1Sámuel 15-ből arról, amikor Saul legyőzte az amálékiakat, de nem teljesítette Isten minden parancsát. Sokszor olvastam már Sámuel és Saul konfrontációjáról és arról, ahogyan Isten végül elvetette Sault, hogy ne legyen király. Ezúttal azonban felfigyeltem egy részletre, amelyet addig nem vettem észre.
A 17. versben Sámuel azt mondja: „Milyen kicsiny voltál a magad szemében, és mégis Izráel törzseinek a fejévé lettél, felkent téged Izráel királyává az Úr.”
Az a félmondat, hogy „kicsiny voltál a magad szemében”, tőrként hatolt szellemembe. Mindig úgy gondoltam Saulra, mint dölyfös, kevély fickóra, itt azonban Sámuel rátapint a lényegre, és felfedi az igazat a király lelkiállapotával kapcsolatban.
Saul bizonytalan volt. Nem érezte jól magát a bőrében. Betöltötte a pozíciót, és gépiesen tette a dolgát, de nem volt biztos abban, hogy tényleg ott van-e a helye. Engedetlensége, az emlékoszlop, amelyet állíttatott magának, és a holmi, amelyet megtartott, ahelyett, hogy elpusztította volna, mind próbálkozás volt annak leplezésére, hogy halálra van rémülve, és bizonytalan önmaga tekintetében.
Ez nagyon betalált nálam. Én is így voltam ezzel, és pocsékul éreztem magam. Ám miután a mondat első fele fejbe kólintott, a vers további része leporolt, és segített növekedni: „…felkent téged… az Úr.”
Ez emlékeztetett arra, hogy ez az egész soha nem is rólam szólt. Isten nem arra hívott el, hogy más legyek, mint aki vagyok. Engedelmességre hívott el.
Azt hiszem, Isten Sault is erre akarta emlékeztetni. Ismerte a hiányosságait, mielőtt elhívta őt, mégis elhívta. Isten tudja, mire vagyunk képesek, és hol fogunk nagy valószínűséggel kudarcot vallani – és mégis, mindezek ellenére elhív bennünket.
Hagytam, hogy ez az igazság leülepedjen bennem, és felismertem, hogy Isten nem akar olyanná tenni, amilyen mindenki más. Látja a történetemben rejlő értéket, és az én történetemen keresztül szeretné elmondani az övét. Isten kent fel. Ő döntött úgy, hogy engem használ az ő dicsőségére.
Vállald a történetedet!
Jennifer Aaker, a Stanford másoddiplomás üzleti képzésének magatartástudományt oktató tanára azt a feladatot adta a hallgatóknak, hogy mondjanak egy egyperces beszédet valamilyen témáról. Azután kielemezte az eredményeket. Tíz hallgatóból nagyjából egy használt valamilyen történetet prezentációjához, a többiek egyszerűen csak információt közöltek. A hallgatóság tagjai közül pedig 5% tudott felidézni valamit a hallott statisztikai adatokból, ám 63%-uk emlékezett részletesen a történetekre.
Ahogy Craig Groeschel pásztor és szerző szokta mondani: „A történetek megragadnak, a tények homályba merülnek.”
A legtöbb igeszolgáló tisztában van a történetek erejével, de vajon tisztában vagyunk-e a saját történetünk erejével? Tudjuk-e, hogy Isten elhívása ránk és a történetünkre is vonatkozik?
Felfogtuk, hogy azonosak vagyunk a történetünkkel? Isten nem akárkit hívott el Izrael királyának. Sault hívta el. Ha Saul képes lett volna felfogni ezt az igazságot, talán másképp végződött volna a története.
Isten nem akárkit hívott el, hogy szolgáljon a te szolgálati helyeden. Téged hívott el. Elhívta a múltadat, a jelenedet és a jövődet. Felkent a szolgálatra, akkor is, ha nem érzed, hogy minden szükségessel rendelkezel hozzá. Azt szeretné, ha rá hagyatkoznál elhívásod betöltése közben, márpedig ő több, mint elég.
Ha képesek lennénk úgy látni elhívásunkat, ahogyan Isten látja, akkor azzal a bizonyossággal tudnánk szolgálni, amely abból fakad, hogy tudjuk, kik vagyunk őbenne. Az Efezus 2,10-ben az áll: „Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.”
Dávid, aki Saul után lett király, megértette azt, amit Saul nem: Isten azokat használja, akik hajlandók önmaguk lenni és benne bízni. Végül is „az Úr kezében van a háború” (1Sámuel 17,47).
Hogyha végre nem próbálkozunk tovább azzal, hogy valaki más páncélját viseljük, hanem egyszerűen kimegyünk a csatatérre úgy, ahogy vagyunk – az Úr erejében és nem a saját erőnkben bízva –, akkor csodák történnek. Akkor óriások esnek el, az elhívottak pedig belépnek kenetükbe. Akkor hagyjuk, hogy Isten felhasználja történetünket az ő történetének elmondásához. Akkor végre úgy fogjuk érezni, hogy helyünkre kerültünk.
Lehet, hogy soha nem fogom megérteni, miért, de Isten elhívott egy nagydarab gyereket, aki sehol nem találta a helyét, hogy az ő kenetét hordozó edény legyen. Kiválasztotta a történetemet az ő történetének elmondásához. Ezért ha bárki más próbálok lenni, és nem önmagam, veszítek a kenet teljességéből, és Isten kevesebbet tud elvégezni rajtam keresztül.
Hagyd, hogy Isten rajtad keresztül mondja el történetét! Ahogy a mondás tartja: „Légy önmagad! Mindenki más már foglalt.”
Andy Smith az Assemblies of God amerikai pünkösdi felekezet misszionáriusa volt Hondurasban, jelenleg a felekezet központi körzetének titkár-pénztárosa.